A Valtijoki –nál.
09.-én Reggel Ricsivel a többiek előtt keltünk és megrohantuk a Porojarvi tavat. A menedék pont egy kb. 60 méter széles összeszűkülésnél volt. A víz itt erősen áramlott egyik medencéből a másikba. Intenzív apróhal mozgást láttunk, de ennek ellenére a halak elmaradtak. Sem legyezve, sem pedig pergetve nem értünk el sikert. Miután a többiek feleltek elindultunk tovább, hisz a célunk a Valtijoki folyó volt. A tó menti mocsaras területet meg kellett kerülnünk, majd a gázlót a Poroeno folyón elérve magunk mögött kellett, hogy tudjuk. A 150-200 méter széles térdig érő erős sodrású víz okozott némi izgalmat a csapaton belül. Innen még 1.5-2 km tettünk meg és a Valtijokit pont ott értük el, ahol az kiér szűk hegyvonulatokkal közrefogott börtönéből és szétterül a síkon.
Utunk leglátványosabb és egyben legszebb állomása volt ez a folyó. Itt tábort vertünk majd a folyót tesztelgettük. A folyó jellegre engem a Bialkára emlékeztetett. 15-40 méter széles zúgókra szakadó folyó, ahol bizony sokat kell menni a halért. Partján nincsenek fák, csak törpenyír és fűz bokrok. Felfelé haladva gyönyörű vízesések szabdalják fel a folyást. A tábor felett lévő 4-5 vízesés fölött már nem találtam pért, így szinte végig pisztrángra horgásztam az elkövetkezendő néhány napban. Három napot töltöttünk itt el. A víz nem hozta azt, amit vártunk tőle. Bár akadtak 35-40 cm pisztrángok szépen, mégis úgy éreztük valami gond lehet a vízzel. A parton a homokban sok bakancs által hagyott nyomot, több tűzrakó helyet találtunk. Mint később kiderült a vizet gyakorlatilag kiaknázták mire mi megérkeztünk. Bár utunk legtávolabbi célpontja volt a lakott területtől, mégis közeli, ha mondjuk, azt helikopterrel teszi meg az ember. És bizony komoly iparággá nőtte ott ki magát a légi szállítás, és hordják a vastag vendégeket non-stop.
Ottlétünk során egy magányos bakancsos pecás táborát láttam, így nem kellett a víznél sorban állnunk. Az első nap délutánján 13, másnap 10 és az utolsó nap 20 halat fogtam. Számomra a sikert egy 12-es világosszürke kérész imitáció hozta meg. Ehhez hasonló kérészek rajzottak ottlétünk során. A harmadik napon, szombaton 6 kilométert tettem meg felfelé, remélve, hogy elérem azt a zónát ahol már szajblingokat is lehet fogni, de nem sikerült. Visszaúton, azért, hogy hírt adjak hogylétünkről a családnak, megmásztam a Bumbovárri hegy 900 méteres csúcsát. Felfelé menet rénszarvas agancsot gyűjtöttem szuvenírnek. Hát volt miből válogatni. Gyönyörű volt a panoráma és 5 nap után beszélhettem szeretteimmel, amitől lélekben egy kicsit feltöltődtem.
