Lapland Fishing

Összegzés.

Felszerelésem zöme bírta a kiképzést. Sátorrudam anyagfáradás miatt megrepedt, majd eltört, de némi kreativitással megoldottam a problémát. Könnyített horgászbottokom, már odafele a repülőúton összetört, pedig a málhába csomagolva szállítottam, így ez nem vált be. Vadonatúj Chota gázlóbakancsom orra szinte teljesen lekopott, csak úgy, mint a talpába csavart kapaszkodó szegek. A Snowbee Prestige gázlónadrágom bírta a gyűrődést, nem szakadt, nem ereszt. Quechua Forclaz 500 túrabakancsom, melyet az út nagy részén használtam és több kilométert bokáig érő mocsárba tettem meg, szárazon és újszerű állapotban került haza. Mindvégig könnyű és mégis kényelmes viselet volt.

Tomi elérte a települést és ezzel ő lett ennek a túrának a hőse. Sérült lábbal, 30 kilónyi málhával a hátán közel 60km –t tett meg. Fájdalmai miatt nem tudta kiélvezni a túra nyújtotta lehetőségeket, mint mi és szinte alig, vagy egyáltalán nem horgászott. Óriási kitartással, önuralommal és odaadással szemlélte és segítette azt, hogy mi hárman elérhessük azt a célt, amit megálmodtunk. Mindenképpen elismerést érdemel. Most tudtam meg, hogy haránt bokatörést szenvedett és így teljesítette a túrát. Jelenleg fekvő gipszel a lábán heverészik. Remélem mielőbb felépül!

Összegzésül elmondhatom, hogy bár a korábban tervezett útvonaltól eltértünk kissé és a Rommaeno folyó kimaradt az útból, de másik két, korábban nem tervezett gyönyörű vízen volt szerencsénk sok szép pillanatot megélni. Ami újszerű volt számomra az-az állóvízi száraz legyezés, nem mozgalmas, de élményekben gazdag pillanatai. Részemről úgy vagyok, hogy az útra fordított költségek minden centje megérte, és ha minden jól alakul hamarosan belevágok egy hasonló út tervezésébe és megvalósításába.

Videó összeállítás: 

Horgásztúra képekben (diavetítés):

Siedjonjohka. A nagy pérek kis folyója.

A harmadik hét hétfőjén elköszöntünk a rénszarvas folyótól és elindultunk vissza Kilpisjärvi irányába. Mivel nem igazán volt kedvünk újból átélni a tó menti pokol gyötrelmeit, így arra az elhatározásra jutottunk, hogy időt és energiát megspórolva toronyiránt közlekedünk majd egyenesen átszelve a tájat. Tominak sem volt mindegy, mennyit megy, mivel neki minden lépés egy gyötrelem volt és fájdalomcsillapító készleteink kimerülőben voltak. A térképen tájolóval beállított irány alapján a Siedjonjohka folyót céloztuk meg, mint útba eső vízfolyást a Gaicoarvi hegy északi sziklafala alatt. Bár a terep nem volt könnyebb, mint ahol eddig jártunk, de a célt könnyen elértük. A folyót északról kiterjedt lápos mocsár szegélyezi, délről pedig a sziklafalakról leszakadt hatalmas kőtömbök teszik izgalmassá.

A táborhelyünk körüli szakasz zuhatagos felső színtájbeli patak képét mutatta (7-10m), de lejjebb alig egy kilométerre a víz megszelídül és kiszélesedik (20-30m). Csodálatos medencéket alkot. A mederből óriási gömbölyded sziklatömbök állnak ki, az aljzatot nagyméretű kavics (kulé) borítja. A halak gyönyörűen látszanak rajta. Nem is csoda, hiszen ezen az alsó részen 40 cm alatti halat én nem fogtam, de nem is láttam. A felső szakaszán, ami nagyon üresnek tűnt, az első este 10, míg a második nap az alsón 8 halat fogtam. Ez utóbbi napon három 50 cm feletti példány jött köztük egy 56 cm-es.

A halak nem a sodrós szakaszokon voltak, de még csak nem is a megszokott helyükön, hanem a part mentén a bokrok takarásába rohangásztak fel s, alá. Nem álltak egyhelyben. Mentek és ettek. Lassan lefele araszolva látott halra dobálgattam. Bibio rajzás volt. Ezzel a léggyel nem készültünk, pedig a halak nagy étvággyal szedegették őket. Viszont 2 cm-es beige tegzesek repkedtek néha a víz felett és ehhez hasonlót rejtett a dobozom, így ezzel horgásztam. A halaknak bár ne annyira, de tetszett. Sajnos délután tovább kellett indulnunk, mivel nem tudtuk, hogy Tomi lába hogy bírja majd az út viszontagságait és milyen tempóval tudunk visszatérni, mivel innen még közel 30 km várt ránk.

Újabb navigáció és 7 km megtételét követően este 11 óra körül megérkeztünk a Guanjarvárri menedékházhoz és ezzel együtt újra a túraútvonalra kerültünk. A menedékházba sajnos már nem fértünk bele, így 3 fokban vertünk tábort a patakvölgy aljában. Másnap szeles hidegben (5 fok) indultunk tovább, át az 1000 méteres sziklán. Az út hátralévő része már nem volt élményekben gazdag. Az útba eső tavakon próbáltunk szerencsét, de nem jártunk sikerrel. Érdemlésre méltó fogásunk csak péntek este volt a Kilpisjarvitól alig néhány kilométerre lévő Cáhkaljärvi tavon, ahol két pisztráng és egy maréna akadt hármunknak. Sajnos itt a halak kerülték a parti 30-40 méteres zónát és beljebb szedegettek. Úszó alkalmatosság hiányába nem értük el őket. Ez a három hal is csak a véletlennek volt köszönhető.

A Poroeno folyónál.

Vasárnap délben érzékeny búcsút vettünk a Valtijoki -tól és tovább indultunk. Újból átkeltünk a Poroeno folyón és a déli oldalán lefelé haladva 1.5 km -t tábort vertünk. Itt a folyó erős sodrású több mellékágra szakadva, sok kis szigetet ölel körül. Igazi élményhorgászat volt, ami itt következett. Nem hiába kapta a Magic River fantázianevet, mert tényleg az. Már a táborépítés során tapasztalhattuk, hiszen Ricsi a sátorverést későbbre halasztva horgászatba kezdett és egyik halat akasztgatta a másik után. Nem sokkal később mi is bekapcsolódtunk a történetbe és estig én személy szerint 46 db halat fogtam 10-es CDC Klinkhammer szárazléggyel. A halak mérete viszont ezen a szakaszon elmaradt a várttól, hiszen ide nem 25-40 cm-es példányokért zarándokoltunk el. Ricsi első hala volt a legnagyobb 48 cm-es hosszával.

Az első nap sikerein felbúz dúlva másnap korán keltem. Mindkét botomat magamhoz vettem, majd kalandszerző, felfedező körútra indultam. Nem volt célom, hogy kis halakat fogjak, így a folyásiránnyal lefelé 2.5 km-t haladva tesztelgettem az ígéretesebbnél ígéretesebb helyeket. Sajnos mindenhol kicsi 40cm alatti halakat találtam, így néhány fogást követően mindig tovább álltam.

A nap telt el, így visszafele haladva átkeltem a folyón, majd egy tószerű lefűződésben csukázásra váltottam. Közel két órán át dobáltam vakon, hátha a kövek közül ráveti magát legyemre egy krokodil, de nem jött össze. Lógó orral indulta vissza a táborhely felé. A partszéli 10-20 cm mély és 4-5 méter széles sásosban gázolva több szép csukát ugrasztottam ki rejtekéből. Messze nem mehettek el, mert miután elcsendesedett a víz dobálgatni kezdtem rájuk és láss csodát félórán belül szépen vissza fogdoztam őkelméket. Innentől kezdve ezt a kizavarom a susnyásból technikát alkalmaztam és bizony nagyszerűen bevált. Az elkövetkezendő 2 órában 8 csukát varázsoltam ki a vízből 45-65 cm között. Ami érdekes volt, hogy az itteni csukák rendkívül soványak voltak. Apró táplálékhalat alig láttam, viszont a sásos tele volt 10-30 cm-es ivadék csukákkal, a megfogott példányok pedig harapásnyomokkal. Feltételezhetően itt ezek a ragadozók zömében saját fajtársaikon élnek.

Az élményeket megosztva, másnap már Péter és Ricsi is velem tartott a csukahorgászatban. Reggel indultunk, de mint kiderült nem ez a legkedvezőbb időszak rájuk. Csak néhány darabot fogtunk, de Ricsinek beugrott egy 70 cm feletti útonálló. Slider –ére 10 méterről startolt rá a kiéhezett jószág. (A folyónál töltött napok szinte mindegyikén portyáztunk csukára és eredményes volt.)

Csukázás közben fel-felpillantva a főfolyásban hatalmas szedések indultak be. Ezen a szakaszon a víz közel 100-120 méter széles nagyon lassú áramlású, szinte már-már inkább tó, mint folyó látványát nyújtja. Az északi oldalról 50-60 métert beljebb lehetett gázolni, így a halak 20-25 méteres dobásokkal elérhetővé váltak. A kérészek ottlétünk során rendre 10 óra magasságában kezdtek el kirepülni, ami megmozgatta a matuzsálemeket. Óriási marénák, pérek, mint a levegőért feljövő bálnák buktak fel a rovarokért és merültek alá, megvillantva hatalmas hátukat és hátúszóikat. A horgászat rájuk nem volt a legizgalmasabb időtöltésem, bár órákig képes voltam elleni velük és a következő 1-2 napban mindig szakítottam rá időt. A derékig érő vízben hatalmas dobást követően 4-8 percet is kellett várni mire a légy 8-10 méterre lejjebb sodródik. A kapás mindig meglepetésként ért, hiszen jó néhány dobást és várakozást követően, már hajlamos az ember arra, hogy elmélázik, és máshol jár gondolatban. A halak mérete itt már elérte a vártat. Bár az első kapás hatalmas áldozata lemaradt, de a második már partra lett terelve a maga 56cm-es hosszával.

Pér volt őkelme. Ezt követően a pérek elvonultak csak egy kicsi 45 cm-es példány akadt, de a marénák (White fish) tovább szórakoztattak. Több lemaradást követően sikerült megfognom az első 45 cm példányomat. A partra segítést követően alaposan szemügyre vettem. Teste, uszonyai, mint a baliné, feje és szájának formája pedig mint a péré. Fejét, úszóit apró fekete foltok tarkítják, mint az atlanti lazacét. Zsírúszója, mint a nemesi kutyabőr hirdeti, hogy nem akármilyen család sarja. A szája annyiban tér el a pérétől, hogy míg azé puha bőrszerű, addig az övé kemény porc. A pici horog alig, vagy át sem üti, így nagyon sok lemarad a küzdelem során. Nem folyóvízi hal, itt is csak a tószerű kiszélesedéseket, szinte állóvizeket lakta. Az elkövetkezendő napokban kialakult tapasztalat alapján elmondható, hogy megfogása hatványozottan nehezebb feladat, mint a péré. Táplálkozásban szisztematikusabb és sokkal óvatosabb. Valószínű jobban is lát. A túra során 9 db-t sikerült fognom, ebből 8-at a Poroenon. Az itt fogott marénák mérete 45-58 cm között mozgott.

A folyó mentén a táborhelyet egy alkalommal a hét közepén 4 km-el lejjebb helyeztük át, így viszonylag nagy területet tudtunk meghorgászni. Rájöttünk arra és ebben később finn fiatalok meg is erősítettek minket, hogy a nagy pérek a lassú mély vizekben vannak és nem az erős sodrásban. A Poroeno –nál töltött egy hét alatt több mint 20 db 50 cm feletti példányt sikerült megfogom és számtalan 40 cm felettit. Igazán fergeteges élmény volt ott lenni. Sajnos a pisztrángok itt sem kényeztettek minket. Alig akadt horogra és azok sem voltak nagyok. 43 cm volt az egyéni legnagyobb fogásom, ami ha azt nézzük, hogy 50 cm-es a mérethatár akkor bizony elszomorító. A fogásaim 90%-a 12-es méretű beige színű kérészimitációra jött. Ehhez hasonló kérészek rajzottak.

A Valtijoki –nál.

09.-én Reggel Ricsivel a többiek előtt keltünk és megrohantuk a Porojarvi tavat. A menedék pont egy kb. 60 méter széles összeszűkülésnél volt. A víz itt erősen áramlott egyik medencéből a másikba. Intenzív apróhal mozgást láttunk, de ennek ellenére a halak elmaradtak. Sem legyezve, sem pedig pergetve nem értünk el sikert. Miután a többiek feleltek elindultunk tovább, hisz a célunk a Valtijoki folyó volt. A tó menti mocsaras területet meg kellett kerülnünk, majd a gázlót a Poroeno folyón elérve magunk mögött kellett, hogy tudjuk. A 150-200 méter széles térdig érő erős sodrású víz okozott némi izgalmat a csapaton belül. Innen még 1.5-2 km tettünk meg és a Valtijokit pont ott értük el, ahol az kiér szűk hegyvonulatokkal közrefogott börtönéből és szétterül a síkon.

Utunk leglátványosabb és egyben legszebb állomása volt ez a folyó. Itt tábort vertünk majd a folyót tesztelgettük. A folyó jellegre engem a Bialkára emlékeztetett. 15-40 méter széles zúgókra szakadó folyó, ahol bizony sokat kell menni a halért. Partján nincsenek fák, csak törpenyír és fűz bokrok. Felfelé haladva gyönyörű vízesések szabdalják fel a folyást. A tábor felett lévő 4-5 vízesés fölött már nem találtam pért, így szinte végig pisztrángra horgásztam az elkövetkezendő néhány napban. Három napot töltöttünk itt el. A víz nem hozta azt, amit vártunk tőle. Bár akadtak 35-40 cm pisztrángok szépen, mégis úgy éreztük valami gond lehet a vízzel. A parton a homokban sok bakancs által hagyott nyomot, több tűzrakó helyet találtunk. Mint később kiderült a vizet gyakorlatilag kiaknázták mire mi megérkeztünk. Bár utunk legtávolabbi célpontja volt a lakott területtől, mégis közeli, ha mondjuk, azt helikopterrel teszi meg az ember. És bizony komoly iparággá nőtte ott ki magát a légi szállítás, és hordják a vastag vendégeket non-stop.

Ottlétünk során egy magányos bakancsos pecás táborát láttam, így nem kellett a víznél sorban állnunk. Az első nap délutánján 13, másnap 10 és az utolsó nap 20 halat fogtam. Számomra a sikert egy 12-es világosszürke kérész imitáció hozta meg. Ehhez hasonló kérészek rajzottak ottlétünk során. A harmadik napon, szombaton 6 kilométert tettem meg felfelé, remélve, hogy elérem azt a zónát ahol már szajblingokat is lehet fogni, de nem sikerült. Visszaúton, azért, hogy hírt adjak hogylétünkről a családnak, megmásztam a Bumbovárri hegy 900 méteres csúcsát. Felfelé menet rénszarvas agancsot gyűjtöttem szuvenírnek. Hát volt miből válogatni. Gyönyörű volt a panoráma és 5 nap után beszélhettem szeretteimmel, amitől lélekben egy kicsit feltöltődtem.

Táborhely a Saarijärvi tónál.

Táborhelyünk a Saarijärvi tónál lévő menedékháznál volt. Mi a két tavat összekötő patak északi oldalában vertük fel sátrainkat a mocsaras terepen. Viszonylag kényelmesen pihentünk a puha mocsárban. Másnap a csapat az én üdvrivalgásomra ébredt. A patak sátrakhoz közeli medencéjében kisebb-nagyobb szajblingok úszkáltak és szórakoztattak. Sok volt a lemaradásom, a visszaejtett hal, de jót szórakoztam. Megfogtam életem első sarki szajblingjait. Lassanként a többiek is kimásztak sátraikból és beszálltak a mókába. A halak nem voltak nagyok, de színeik, vad étvágyuk elkápráztatott bennünket. Délig megfogtuk az ebédre valót. Sütés-főzés, evés, táborbontás, majd az eső megérkeztével nekivágtunk a következő 9.3 km-es szakasznak.

Itt közel 400 m-es szintkülönbséget megtéve 1000 méterre kapaszkodtunk fel és keltünk át az ott lévő hegyen. Itt már szinte alig volt növényzet, mindent sziklatörmelék borított. A környező magaslatok árnyékosabb részeit hófoltok tarkították. Az eső, a szél és a rendkívül hideg idő sokat kivett belőlünk, így alig vártuk, hogy elérjük a Guanjarvárri menedékházat. Mivel kinn esett az eső, így örömmel tapasztaltuk, hogy a 10 férőhelyes kabinban csak ketten voltak. Bevackoltuk magunkat. Tüzet gyújtottunk, vizes gönceinket meg tudtuk szárítani és másnapig meleg helyen kényelmesen aludt mindenki, aki hozott füldugót. Hiába a horkolás az alvás nagy ellensége.

Ködös reggel fogadott minket, majd viszonylag korán 10.15-kor indultunk tovább. Az ellenkező irányból érkező turistáktól megtudtuk, hogy egy nagyon könnyű szakasz előtt állunk. Igazuk volt itt négyzetméterenként nem 10, hanem csak átlag 3-5 kő állt ki a talajból és az sem nagy. Jól haladtunk, bár itt már több vízfolyáson kellett átgázolnunk. A hőmérséklet 8 fok volt napközben. A Norvégiából nyugatról átlógó nagy hegyvonulat mentén haladtunk északnak. Keleti irányba gyönyörű kilátás nyílott a végtelenbe.

A harmadik napja tartó gyaloglás során belemeredve a tájba felötlött bennem, hogy milyen kicsi és törékeny az ember. Beleveszünk a tájba. A hegyek,, tavak folyók közelinek látszanak, mégis irdatlan messze vannak ezen a terepen közlekedve. Mint azt, ahogy előre láttuk, itt nem kilométerekben kell számolni, hanem napi járóföldekben. Pontosan jegyeztük, hogy adott nap mikor indultunk és egy adott szakaszt, távolságot mennyi idő alatt voltunk képesek megtenni. Minderre szükség volt, hogy a visszaút időigényét ki tudjuk kalkulálni.
16 óra 30 perckor érkeztünk meg a Vuomakasjoki folyó Meekojärvi tó feletti betorkollásához. Nem tervezett állomás volt, de nem bántuk meg, hogy itt vertünk tábort.

Tábor a Vuomakasjoki-nál.

A Bierfejohka patakon történő átkelés során elszenvedett esésem és mellig történő elázásomat követően a folyót a Meekonvaara hegy festői, közel 200 méter magas sziklafalának tövében, az arról a tóba szakadt sziklatömbjein több száz métert ugrálva értük el. Sátrainkat egy kisebb dombon nyirfa ligetek között állítottuk fel egy a sziklafalról fátyolként lehulló vízesés előtt. A környezet fantasztikus, és mint kiderült a folyó is az. Maga a folyó a Halti hegy felől érkezik. A Meekojärvi tó feletti szakaszán a víz szélessége 40-70 méter körül mozog. Kristálytiszta és sebes folyású, a szűk völgynek köszönhetően hosszan elnyúló medencéket vájt magának. Bár a helyi infók szerint kitűnő pisztrángos pálya, egyetlen pisztráng sem akadt horogra az itt eltöltött közel két nap alatt. Viszont ízelítőt kaphattunk Finn lappföld gyönyörű péreiből. Az este folyamán 21 óráig 13 db 35-48cm közötti halat varázsoltam ki 10-es barna klinkhammerrel. Este kiadós halvacsora volt, végre jóllakhattunk.
Amit megemlítenék az a szúnyogok sokasága. Innentől kezdve az utolsó hét elejéig a sátorból való kiszállás előtt már kötelező viselet volt fejen a moszkitóháló. Szerencsére nem gyötrő szúnyogok voltak, így csípésük csak néhány másodpercig okozott kellemetlenséget. Eddigi életem során nem csípett meg annyi, mint ezalatt a három hét alatt, pedig korábban is mozogtam vizes környezetben.

7.-én a teljes napot a pecázásnak szenteltük. Én, mint általában mindig, órákkal a csapat előtt keltem és külön utakon járva fedeztem fel magamnak a tájat. Az időjárás nem szegődött mellénk és egész napos áztató esőnek tett ki minket, ami sajnos még másnap is folytatódott. Délig 20 halat fogtam 35-50 cm között. Az előző nap már jól bevált léggyel. Délután az ebéd befejeztével lenéztünk az alig 1 km-re lévő Meekonjärvi tó és az alatta elterülő Skadjajärvi tó közötti rövid átfolyásra. Itt ahol a víz megszaladt és örvénylő mély folyássá vált, gyönyörű lavórnyi szedéseket láttunk. A pérek a kelő zöldessárga kérészeket legelték. Kis utánzatával 5 perc után megakadt az első példány. Ugrott néhány gyertyát és megadta az első hosszú izgalmas fárasztás élményét, majd szák híján tenyérbe terelhettem. A mérés szerint 55 cm-es volt. Teste csaknem fekete, hasa szűrkés. A küzdelem szétugrasztotta a többi halat, így csaknem háromnegyed órát kellett várnom a következő 50 cm-es hal megfogásáig. 

Remélem, nem köveznek meg minket, de a két hal sok későbbi társával egyetemben a „vacsoraasztalon” végezte. Napi átlagban 2.5-3 kg hal volt a csapat fogyasztása élősúlyban. Ezt meg kellett fogni ahhoz, hogy ott életben tudjunk maradni és ne gyengüljünk le túlságosan. Mivel magam sem rajongom a halak leöléséért, így kímélve az életet lehetőség szerint minél kevesebbet oltottam ki. Emiatt a nagyobb példányokból válogattam. A túra közepétől a fiuk már a csapat mészárosaként emlegettek.A konyhára szánt halakat én szolgáltattam.

Aznapra az eső és a fáradtság miatt a horgászattal felhagytunk és esőben történő tűzrakást és főzést követően elfogyasztottuk a fogást, majd eltettük magunkat másnapra.
8.-án reggel korán reggel műfajt váltva. Rövid nimfázással kezdtem, kicsit nosztalgiázva a Lengyelországban szerzett emlékekkel, tapasztalatokkal. Az eső egész éjjel esett és reggel sem hagyott fel áztatásunkkal. A módszer működött 6 halat fogtam, majd visszatérve a szárazlégyhez még 6 db került a kezembe. Mind 35-45 cm között volt. Ami érdekes és egyben örömteljes volt, hogy 35 cm alatt nem sikerült halat fognunk és a halak 60-70% ütötte a 40 cm-t. A táborhoz 11 órakor értem vissza. A többiek ekkor ébredeztek. (Hát igen. Volt, aki horgászni, volt, aki aludni jött a tundrára.)
Reggeli után táborbontás, majd nekivágtunk utunk legnehezebb 11 km-es szakaszának. Letértünk a turista útvonalról. A célállomás a Poroeno folyón lévő gázló lett volna, de ezt sajnos aznap nem értük el. Az itt elterülő tórendszer déli oldalát választottuk és a tó és a Saivaara és Porovaara hegyek közötti ártéri mocsaras nyírfaerdőt választottuk. Valahogy érezhettük, hogy mi vár ránk, mert a korábbi napokkal ellentétben ennek a távnak gázlóruhába vágtunk neki. Ha a pokolnak valóban vannak bugyrai, akkor az egyik pont így nézhet ki. A két hegyről leszakadt hatalmas sziklák beterítették az erdőt és évmilliókkal ezelőtt a jég is gondoskodott róla, hogy nehogy kevés legyen ott belőle. Morénák tucatjai, több km-en át. A terep a korábban említett 5-ös fokozatot képviseli. Közel 9 órás szenvedés után ázottan 20 óra 45 –kor értük el a 9 km-e lévő Porojärvi tó szélén lévő menedéket.

Tomi bokája ezen a szakaszon kikészült, mely a hátralévő túrájának a sorsát végkép megpecsételte.  Az úton szedett gombából pörkölt készült és a menedékben mások által hátrahagyott krumplit megfőzve fenséges lakomát ültünk.

Álomvilágból ismét a valóságban.

Visszatértünk az álomvilágból. Ahol, ameddig a szem ellát a vad természet az úr, ahol nincs gépzaj, utak, csak a mérhetetlen csend és nyugalom. Merengve a tájban, nem lehet mást hallani, csak a hűs szellő susogását és a felettünk elsuhanó sasok rikoltását. Fizikailag megfáradva, de lelkiekben megtisztulva és megerősödve tértünk vissza a küzdelmes valóságba.

Érkezés, indulás a vadonba.

2012. augusztus 3.-án este a terveknek megfelelően repülővel érkeztünk meg a sarkőr fölé Kittilä település repülőterére Finn Lappföldre. A repülőről leszállva rendben átvehettük csomagjainkat, majd kis reptér lévén távozásunkat követően a repteret bezárták. A hölgy, aki az ajtókat csukta még segítőkészen Taxit hívott számunkra, mivel a belváros innen még 6 km-e volt található. 18 euróért be is repítettek minket és kérésünknek megfelelően egy bevásárlóközpont előtt tettek ki minket. Itt meg tudtuk vásárolni a vacsorához valót. Ugyanakkor itt előzetest kaptunk élelmiszer árakból. Bizony nem olcsó itt az élet. Mint tapasztaltuk az egykilós kenyér fogalma itt nem ismert. 25 és 50 dkg-os kenyerek voltak, zömében magos édes kivitelben. Nekem ízlett, de áruk hagyott bennem némi keserűséget. 2 euro volt a legolcsóbb fél kilós kenyér. A többit pedig nem részletezném, ez gondolom, mindent elárul. A település még nem a tundrán fekszik. A tájat boreális fenyőerdők borítják, aljukat mindig nedves puha tűlevél és mohaszőnyeg fedi. Több itthon is honos növényt találtunk, köztük a csalánt. Mi a város mellett alig néhány száz méterre lévő folyó partján vertünk tábort, ahol egy kilátó és tűzrakó hely volt kiépítve. Itt felvertük sátrainkat, megvacsoráztunk és eltettük magunkat másnapra. 

Másnap reggel kipihenten ébredtünk. Málhánkat nyakunkba véve. Beballagtunk a városba, majd feltöltöttük készleteinket élelmiszerből és felszálltunk a Kilpijärviba induló buszjáratra. A buszon csoportos kedvezményt kaptunk és borzasztóan kényelmes körülmények között tettük meg a hátralévő 280 km-t. A buszon rajtunk kívül még 2-3 fő utazott az első 30-40 km-en. A hátralévőn már csak a buszvezető hölgy és mi voltunk. Érdekes volt számunkra, hogy itt a buszjárat nem csak személyszállítást, hanem csomag, levél és a napi sajtó kiszállítását is elvégzi. A buszban hanyatt dőlve szemléltük a gyorsan változó tájat. A kezdetben dimbes-dombos sík területet hegyvidék váltotta fel, a fenyőerdőket pedig nyírfák. Ahogy közelebb értünk Kilpisjärvihoz egyre több lett a mocsaras kőhalmokkal tarkított tundrára jellemző terület, amit eddig csak képeken és filmeken láttunk. A nyírfák is egyre kisebbek lettek és az erdő sem volt már olyan sűrű. A busz hőfokjelzője is egyre hűvösebbet jelzett. Tomi barátunk arcán döbbenet jelei rajzolódtak ki. Látszott, hogy nem erre számított. 

A buszról leszállva azonnal horgászengedélyt szerettünk volna váltani az elkövetkezendő időre. A korábbi hírekkel, információkkal ellentétben sem a hotel recepcióján, sem a helyi sport és horgászboltban nem foglalkoztak a témával. A turisztikai központba irányítottak minket. Itt egy kedves fiatal hölgy képes volt arra, hogy munkaidején túl eligazítson minket és kiállítsa számunkra a szükséges iratokat. Állami jegyet kellett váltanunk, ami 25 Euro 50 Cent volt. A Kilpisjärvihoz tartozó elég terjedelmes térségre évvégéig érvényes engedély 50 Euro volt. A Poroeno folyó (Magic River) ami utunk fő célpontja volt csak júli 1-től augusztus 31-ig horgászható. Kiemelt szakasz, a hetijegy 45 Euro. 

Kicsit elbeszélgettük az időt így csak 19 órai indulással, engedélyekkel a zsebünkben gyalog nekivágtunk a tundrának. A 3 km-es bemelegítő szakasz 2-2.5 méter magas nyírfaerdőn át vezetett. A jóisten gondoskodott arról, hogy kövezett úton haladhassunk, csak megfeledkezet arról, hogy azt elegyengesse. Itt már ízelítőt is kaptunk a köves sziklás terepből és mocsarakból. Utunk elején követtük a sárga jelzéssel ellátott macskakövesnek nem mondható túra utat, mely nem Óz hoz, hanem Finnország legmagasabb pontjára visz a Halti nevű hegy csúcsára (1328m). A terep egyre nehezebbé vált. Néhány kilométer megtétele után és a nyírfaerdőt, ligeteket a hátunk mögött hagyva egy mocsaras sziklás hegyvidéken találtuk magunkat. A talaj itt éles sziklatömbök diri-darabjaiból áll, melyet vékony tőzeges humuszréteg takar. Ebből a kövek, tömbök részben, vagy egészben kiállnak. Minden lépést meg kell fontolni, minden lépést meg kell tervezni, mert minden lépésben benne van a ficam vagy törés kockázata. Aki nem járt ott, az el nem tudja képzelni. Bár sok képet és videót néztem korábban a terültről, számomra is megdöbbentő volt. Ha osztályozni lehetne a terep nehézségi fokát, akkor első helyen a sima köves terep áll tőzegmohás, áfonyás, füves körítéssel. A következő fokozat az, amikor ugyanezt a terepet térdig érő törpefűz és nyír borít, amibe az ember lába lépten-nyomon beleakad. A harmadik lépcsőben az utóbbi terep vizes süppedős mocsárral, zsombékokkal, amikor már a köveket, hasadékokat sem tisztán látja az ember. A negyedik lépcsőben a harmadik szintű terep nyírfaerdőben, vagy a moréna sánc áll. Az ötös fokozat az, amikor a negyedik szintet esőben, csúszós terepen teszi meg az ember. Mindegyikben bőven volt részünk a túra során.

Állóképességben nem voltunk egyformák. A terep nehézségétől függően szüksége volt a csapatnak arra, hogy fél, vagy egy kilométerenként néhány perces szüneteket tartsunk. Ennek során az elmaradottaknak lehetősége volt a felzárkózásra. Szerencsénkre a nap itt nem nyugodott le, így nappali világosságban 12.3 km megtételét követően 01 óra 15 perckor elértük az elsőnek kitűzött pontot. Gyors táborverés étkezés és alvás következett, mert aznap tovább indultunk.

Mivel a műszaki képességeimet tekintve nem vagyok a topon, szakembert hívtam a napelemes töltés optimalizálására. A feladat: a számos eszközből ami a rendelkezésünkre áll, kiválasztani és összerakni a leghatékonyabb megoldást. Balogh Bálint a Continental Hungary laborvezetőjének vendégposztja. 

Azt hiszem a korábbi bejegyzésekből is kiderült, hogy Péter nem csak úgy találomra rakja össze a cuccait egy 3 hetes túrára. A tavalyi beszámolójából is tudtam, hogy alaposan felkészül, de azért így is meglepődtem, amikor 3 napelem és egy halom töltő társaságában láttam meg az egyik hétvégén.

Persze (ezzel a szóval, majd jó lesz vigyázni kint, mert finnül segget jelent) jobban belegondolva az áramellátás komoly szerepet fog játszani. Egyrészt nekünk itthon maradóknak is fontos, mert szeretnénk minél több képet látni Lappföldről és nem csak az első pár nap eseményeit. Másrészt nekik is nagy különbséget jelent, hogy este vagy esős napokon le tudják kötni magukat valamivel. Egy korábbi posztban már láttuk, hogy kindle és okostelefon is lesz náluk. Az előbbi ugyan elvileg kibírna kb. 1 hónapot, de az utóbbi biztosan nem. Szóval áram kell, ez biztos. A kérdés már csak az, hogy hogyan és miből. Mivel a súly lényeges szempont, ezért szerintem semmiképp sem érdemes 3 napelemet vinni, elég a legjobbat. A napból a föld felszínének minden négyzetméterére kb. 600W teljesítmény érkezik így a két kisebbet hamar kiszórtuk, mert bár lehet hatásfokban némi különbség köztük, de azért itt a méret, pontosabban a felület a lényeg.

A választott napelem 20cm x 40cm körül van, tehát normál napsütésben kb. 50W teljesítmény éri, azonban ennek csak kb. 10%-át képes árammá alakítani, így az egyéb veszteségek miatt nagyjából arra számíthatnak, hogy folyamatos napsütés mellett 6-8 óra alatt fel kell tudniuk tölteni a telefonjuk akkumulátorát.

A napelem szivargyújtó aljzatához mini USB-s töltő van. Telefon és kindle rendben lesz. De a fényképező töltőjéhez kéne valami megoldás. A sok kábelből és adapterből végül egy szvargyújtós USB aljzatos töltőhöz forrasztottam hozzá egy olyan kábelt, amit már be lehet dugni az akksi töltőbe is. Sajnos kiderült, hogy az USB-s része ennek a töltőnek nem jó, így nem lehet majd egyszerre telefont és fényképezőt is tölteni, de külön-külön működni fognak. Remélem…  

Napelemek, töltők, kábelek – mi lesz ebből?

Ez nagyon kicsi. Nem éri elég napfény

A sátor és a hálózsák már bizonyított, de a hosszú pihenő után nem árt átnézni őket.

A felszerelés összeállt. Remélem minden benne van amire szükségünk, vagy szükségem lehet és nem került bele felesleg. Majdnem 14 kilóval marad el az edzéseken használt tehertől.Persze ehhez még jön némi élelmiszer, de azt nem kell végig cipelni. A berakodás megtörtént. Ez aprólékosan lett végrehajtva. A tételes lista alapján, ami bekerült a zsákba, az pipálva lett. Gyakorlatilag mindennek benne kell lennie és nem maradhatott ki semmi. Mivel a felkészülés alatt végig arra törekedtem, hogy térfogatilag és tömeg szempontjából minimalizáljak mindent, így nekem a berakodásnál nem voltak problémáim az elhelyezéssel.

A fizikai felkészülés málhás túragyakorlatait lezártam. Július 26.-án megejtettem az utolsó 15 km-es távot, 35 kilóval a hátamon. Így az elmúlt másfél hét alatt 34 km gyalogoltam terhelve. A hátralévő 1 hétben már csak kerékpározom és úszom az erőnléti edzés mellett, ami az álóképességet fenntartja. Úgy érzem felkészültem a feladatra. A málhám 2 kg élelmiszerrel üdítően könnyűnek tűnik, szinte lebegek vele. Rettegjetek sarkvidéki halak néhány nap múlva érkezünk.